Az irodalom belügye? beszélgetéssorozat ötödik alkalmára az addigiakhoz hasonlóan a szegedi Grand Café mozitermében került sor, október 21-én este hattól, Miért adjuk át a politikusoknak a kultúrpolitika örömét? címmel. A beszélgetéssorozat nem titkolt célja, hogy az eddig csak a műhelyek és könyvbemutatók után a pult mellett elsuttogott, a teljes magyar irodalmi életre kiterjedő problémáink felett ne csupán keseregjünk, hanem legyenek alternatíváink, képesek legyünk elképzelni egy jobban működő, szervezettebb irodalmi közeget. Ezen az alkalmon fiatal alkotók és irodalomszervezők beszélgettek: Bodor Emese, Vincze Bence és Veszprémi Szilveszter.
Hat óra előtt kilenc perccel fordulok be a Grand Café utcáján, és már a sarokról látom a hely bejárata előtt beszélgető, készülődő hármast. Mivel kint már lehűlt a levegő, köszönés után egyből nekivágok a kávézóba vezető lépcsősoroknak. Fent aztán a szokásos meleg hangulat fogad, nem is megyek beljebb, nézegetem az előtérbe kirakott könyveket, várom, hogy kinyissák a moziterem nagy, szárnyas ajtaját. Pár perc múlva be is engednek, és én gyorsan helyet foglalok. A kezdésig még szállingózik négy-öt ember,
a közben felért Veszprémi meg is jegyzi beszélgetőtársainak, hogy ez már jó, többen lesznek a nézőtéren, mint a színpadon.
Hat óra után nem sokkal csengetnek, ez jelenti az esemény kezdetét. Elsőként Veszprémi köszönti a hallgatóságot és a két meghívottat, majd röviden felvázolja az est témáit. Két beszédet említ, az egyik Fehér Renátó 2023 decemberében, a Kritikus-Kultúra konferencia második napján elhangzott prózája, a másik Vincze az f21.hu búcsúeseményén elmondott, a jelenlegi irodalmi életet erősen kritizáló, új bizottságok, érdekképviseleti szervek létrehozását javasló beszéde. A Fehér-beszédből idéz is, mégpedig azt a részt, amikor a Demeter Szilárd PIM-beli pozícióját megcélzó, valamiféle alternatívát nyújtó pályázatból szeretne idézni, csak nem tud, mivel nem létezik ilyen. Veszprémi ezen a ponton jelöli ki az est fő irányvonalát: minél több olyan kérdés megfogalmazása (s az ezekben való elmélyedés), melyek alapjai lehetnének egy új kultúrpolitikai víziónak, esetlegesen egy sikeres kultúrminiszteri pályázatnak.
Ezek után a beszélgetők és az általuk szervezett projektek bemutatása következik. A Késelés Villával beszélgetéssorozatot szervező, társmoderáló Bodor eleinte büszke volt a Késelések sikerére, később azonban aggódni kezdett. Úgy érzi, hogy
akik az eseményt látogatják, egyre jobban belehelyezkednek egy passzív, hallgatói szerepbe,
szerintük elég az, hogy ők eljárnak és meghallgatják a beszélgetéseket, további aktív cselekvésre nincsen szükség. Bodor után Veszprémi jön, kilépve moderátori szerepéből azt ecseteli, hogyan jött létre a szegedi Törzsasztal Műhely. Nagyon fontosnak tartja azt, hogy páran felismerték, hiány van önszerveződő, a szerzőket is bevonó, alapvetően tehetséggondozásra épülő vidéki műhelyekből, és ők ezt létre tudták hozni. A Granddal, teszi hozzá, már egy eleve nagy hagyományt vett át, az ide szervezett programok közül az olvasóköröket emeli ki. Erre csatlakozik rá Vincze – „szerencsés harmadikként” örül, hogy tud reflektálni az előtte elhangzottakra –, szerinte
mind az olvasókörök, mind a Késelés nagyon jó kezdeményezés, sokaknak növelhették az empátiáját, szélesíthették a látókörét.
Innen köt át aztán az f21-re, mint nemrégiben lezárt, tanulságos projektjére, amelynek szintén a vidéki pályakezdőket hívó közösség létrehozása volt a célja, csak éppen digitális formában. Valószínűleg ott rontották el, vallja be, hogy még ők maguk is belépési küszöbre vágyó fiatal alkotók voltak. Ezt félretéve igencsak büszke erre a projektjére, nyolc év alatt háromszáz fiatal jelent meg vagy dolgozott a weboldalon, közölük azóta vannak, akik már az Élet és Irodalom állandó szerzői. Jelenleg futó fő munkájaként a szombathelyi kultúraszervezést jelöli meg. Itt Fehér Renátóval közösen szervezik a Bloomsday kortárs művészeti fesztivált és a fiatal pályakezdőket célzó Joyce Clubot. Említi még a főszerkesztésével újjáélesztett Életünk folyóiratot, hangoztatva a lokalitás és az összefogás fontosságát.
Fiatalként rengeteg energiát emészt fel a legitimitás megszerzése,
sőt, mivel az irodalom szerinte nem egy piac (csupán a „piacvezetők” élnek meg belőle), csak a valós, hosszantartó együttműködések hozhatnak értékes eredményt, és ha az egymás után sorban magára hagyott generációk nem vetélytársként, sokkal inkább partnerként tekintenek a másikra. A pozícióféltés és a fiatalok iránti nyitottság hiánya megnehezíti a közös munkát.
Bodor lelkesen szúrja be Kundera egy gondolatát, miszerint a nyugat-európai országok nem értik, nem érthetik a kelet-közép-európai nemzetek kultúrafelfogásait, mivel ezek a népek történelmükben ugyan keletiek, kultúrájukban mégis a nyugati mintát követték, izgalmas fúziót hozva ezzel létre. Vincze személyes példával folytatja a megkezdett szálat. Elmeséli, hogy Szlovéniában beszélgetett egy ottani kulturális központ vezetőjével. Akarva-akaratlanul bukott ki belőle a kérdés, hogy egy nyolcvanezer fős városnak mégis hogyan lehet négy művelődési központja, három folyóirata, ennyire jól működő kulturális élete. Csodálkozott, hogy beszélgetőpartnere nem tudta, milyen politikai párthoz tartozik a város polgármestere. Ebből is látszik, hogy
a kultúra tud politika nélkül is működni, sőt, virágozni.
„Túl sok mindennel próbálunk foglalkozni Magyarországon, vagy Kelet-Közép-Európában, amiről azt hisszük, hogy az identitásunk része, miközben művészetet kéne csinálni”– teszi még hozzá. Erre Veszprémi bejelenti, hogy felrúgja az előre megbeszélteket, és helyette azt a kérdést teszi fel, hogy a politikának mint újraelosztó szervezetnek, nem kéne-e ott lennie a hétköznapjainkban, így a kultúrában is. Majd azzal folytatja, hogy egy kultúrpolitikai rendszer letétele, meghatározása mennyire fontos lenne, ahogyan a konszenzusra jutás is olyan égető kérdésekben, mint az alaptanterv vagy az irodalmi/kulturális szakmunkások életpályamodellje. Bodor válaszol, szerinte nem az lenne a cél, hogy legyen egy alapvetés, hanem az, hogy külön, minden alternatívának legyen egy alapvetése. Ezzel szemben jelenleg csak a NER minimuma teljesül.
Létezik egy olyan felfogása a kultúrpolitikának, amelyről nem vesz tudomást a magát ellenzékinek valló művészközeg,
és kesereg azon, hogy miért nincs kultúrpolitika, ahelyett, hogy saját állításokat fogalmazna meg. Él a gyanúval, hogy ha újra jönnének az EU-s források és lehetne pályázni, csak nagyon kevesen tudnának megírni egy helytálló pályázatot, hisz nincs erre irányuló oktatás. Veszprémi beidézi a Vincze f21-es beszédében megpendített, röviden csak szakszervezeti működésnek nevezett kérdéskört, amelyben szintén fontos pont egy önszerveződő, érdekképviselő fórum víziója, ahol el lehetne sajátítani az ilyen fontos bürokratikus készségeket.
Vincze szerint olyan a mostani kultúrpolitika, mint a magyar-szerb határ. „Felhúzta a NER-közeli kultúrpolitika a saját falát, felhúzta az ellenzéki kultúra a saját falát, és mutogatnak egymásra, hogy mi nem kommunikálunk egymással.” Veszprémi megint visszakanyarodik a beszédhez, most arról kérdezi Vinczét, miért nem valósítható meg jelenleg mindaz, amit ott a víziójaként lefestett. Nem az az első lépés, hogy bizottságokat hozzunk létre, feleli Vincze, egy olyan generáció kinevelése lenne most sokkal inkább észszerű, amelynek már nem esik nehezére egy saját érdekképviseleti szerv létrehozása, önmaga legimitizálása. Hozzáfűzi azt is, hogy nem hisz a forradalomban, az egoisztikus közösségszervezésben, ő
lassú, alázatos munkával akar megteremteni egy olyan világot, amely már képes a rendszerváltásra.
Ő majd csak akkor, ha ez megvalósult, akar csatlakozni egy ilyen érdekképviseleti szervhez. Bodornak újra eszébe jut egy érdekes gondolat, azt mondja, izgatja ez az akaratlan párhuzam a demokratikus ellenzékkel. „Azt gondolom, hogy ez egy teljesen modern felfogás, hogy Krasznahorkai úgy utal rájuk, hogy Solt Ottiliáék, tehát, hogy egy-egy emberhez kapcsoljuk őket. Pontosan ez a tétje, hogy gyakorlatilag egy olyan rendszerben, amelynek nincsen politikai fantáziája, egy alternatív politikai fantáziát kell megalkotni, a beszélőnek ez a vállalt és deklarált koncepciója, hogy mi itt fantáziát építünk” – emeli ki. Úgy tűnik már nem is az a tét, hogy lesz-e érdekképviselet, hanem, hogy el tudunk-e gondolni alternatívát, meg tudjuk-e fogalmazni a követeléseinket. Tud-e kiáltványt írni egy mostani húszéves?
A beszélgetés ekkor ráfordul egy korábbi Késelés témájára, a KMTG-re. Mind a három beszélgető egyetért abban, hogy milyen minőséget képvisel, milyen nagy űrt tölt be az irodalmi alkotóképzésben ez az intézmény. Azt is gyanítják, hogy nem ez a legjobb módja az erre szánt pénzek elosztásának.
Bodor kiemeli, hogy a magyar kormány az EU-s átlag kétszeresét fordítja a kultúrára, ez sajnos mégsem látszik.
Ennek az lehet az egyik jól mediatizált oka, folytatja, hogy számos magát ellenzékinek beállító alkotó nem fogadja el ezt az ösztöndíjat, sőt, még szimbolikus tőkét is kovácsol az elutasításából. Ugyanígy nem érti azokat, akik számonkérik a díjazottaktól, hogy ugyan miért fogadták el a pénzt. Persze, ez azért ritkább, egyéni szinteken viszonylag könnyű az átjárás a két oldal kultúrája között, a különböző intézményeket működtető emberek keresik ezt a folytonos identitásharcot. Vincze szerint a KMTG-s ösztöndíjasok vagy erősebben támogatott, belső körös szerzők már-már kitartottsága is veszélyes tud lenni, hisz könnyedén megélnek az írásból, tehát nincsenek versenyhelyzetben, lássuk például Herczeg Ferencet.
Veszprémi közbeszúrja, hogy a honorok és tiszteletdíjak rendszerét is igencsak át kéne dolgozni,
szerinte nem csökkentené az irodalom minőségét a versenyképes fizetés. Herczeg Ferencről Bodor azt mondja, szerinte jogosan szerepel az alaptantervben, hiszen egy korról rengeteget elárul, hogy kit olvasnak legtöbben. A probléma abban rejlik, hogy erre egyáltalán nem reflektálnak, nem ebből a szempontból vizsgálják Herczeget az iskolákban, csupán azért emelték be a tanmenetbe, hogy képviselje a magyarság kultuszát. Az irodalomoktatásban ebből a szempontból az a nagy hiba, fűzi tovább Veszprémi, hogy a Nyugaton kívül nem ismer más irodalmi rendszert, nem beszélnek az akkori közegekről, élő intézményekről, társadalmi háttérről.
A szót magánál tartva az est zárókérdését teszi fel Veszprémi: mik lennének a fő kérdései a ma látszólag el nem készülő pályázati víziónak? Bodor szerint mindenképp meg kell pályázni, alternatívát kell nyújtani. Azzal a gyakorlattal, hogy csak azért nem pályázunk vagy fogadunk el valamit, mert ezzel validálnánk azt, akinek a pályázatán indulunk, sürgősen szakítanunk kéne, és kapcsoljuk ki a kollaborációs detektort is.
A fő kérdés mégis az, hogyan tekintünk a kultúrára.
Úgy, mint közjóra, közművelődésre vagy úgy, mint egy fogyasztói kosárra, egy termékcsoportra, melynek produktumait egy bizonyos csoportnak sikkes megvásárolni, lefotózni, kiposztolni a közösségi média felületeire. Ha meghatározzuk erre a kérdésre a válaszunkat, adni fogják magukat a szakpolitikai kérdések, amik mentén majd tovább lehet haladni. Érdemes megnézni, milyen tendenciákat mutatnak a nyugat-európai könyvvásárok, hívja fel a figyelmet Vincze. „A könyv képviselője nem a recenzor, nem az újság, nem a szakértő, hanem az influenszer, és egy könyv értékét az élfestettség határozza meg, nem a beltartalom” – fejti ki. Az olyan elsőre ijesztőnek tűnő tényezők, mint a mesterséges intelligencia vagy az e-könyv megjelenése sokkal kevésbé rázták meg a könyvpiacot, mint a pénzügyi kérdéskör.
Hogy releváns lesz-e öt év múlva könyvet olvasni, vagy csak az fog számítani, hogy mit posztolunk egy könyvről.
Végszóként Vincze a közművelődés kérdését boncolgatja. Abban egészen biztos, hogy nem egy intézménynek kéne vezetnie az irodalmat, hanem több kicsi, de államilag fenntartott intézménynek, ezek hálózatos rendszerének. Ezt nem lehet kikerülni, csak így lehet eljuttatni az emberekhez az irodalmat. Ezen a ponton Veszprémi lezárja a beszélgetést, végigfut az érintett kérdéseken, felvet egy-két olyat is, amire nem jutott idő, például, hogy boldogok-e a kultúrpolitikusok. Vincze viccelődve megjegyzi, hogy nézzük csak meg Demeter Szilárdot, mire páran nevetnek, mosolyognak. Veszprémi azzal folytatja, hogy optimistábbra tervezték ezt a beszélgetést, de remélik, fontos üzeneteket tudtak átadni. Ezután rövid taps következik, aminek a végén Veszprémi megköszöni a türelmet. A nézőtéren elkezdenek készülődni, én is felállok, indulok. Az ajtóból visszapillantva látom, ahogy lejönnek a színpadról és öltözködés közben még tovább beszélgetnek.
Az irodalom belügye? 5. – Miért adjuk át a politikusoknak a kultúrpolitika örömét?, Szeged, Grand Café, 2025. október 21.
A fotókat Takács Borisz (@B42DiY) készítette.
